Karácsony

Ez úton szeretnék mindenkinek békés karácsonyt kívánni.

                                                     Kroly 

Tovább!

WASS ALBERT:

KARÁCSONY IGAZ TÖRTÉNETE

Most, hogy elcsendesült körülöttünk a világ és ragyog a betlehemi csillag, hadd
mondom el nektek az én történetemet. A nagy titok történetét. Lehet, hogy utoljára vagyunk
így együtt a karácsonyi csillag alatt. Ezért hát nagyon is ideje, hogy továbbadjam nektek ezt a
históriát. A karácsony igaz történetét.
Nem a Mikulás és a vörösorrú rénszarvas agyoncsépelt meséjét akarom elmondani. Még
csak nem is a pásztorokról és a kisded Jézusról szólót. Ennek a történetnek a kezdete
mindezeknél messzebbre nyúlik vissza. Visszanyúlik abba a korba, amikor Isten
megteremtette a világot, és látta, hogy "nagyon jó minden, amit alkotott".
Isten megformálta az embert, belehelyezte őt ebbe a jó világba, és mindeneket az ő
gondjaira bízott. És az ember boldog volt. Szíve csordultig megtelt örömmel, mert szerette a
világot, amit Isten teremtett.


Aztán valami történt.



A Biblia szerint az Éden kertjében elbújva volt valahol egy kígyó. És volt egy bizonyos
tiltott gyümölcs is, amely nemcsak a jónak, de a gonosznak tudását is őrizte.
Az embernek, aki ezt a sok ezer éves múltba tűnő bibliai történetet leírta, lehetett valami
fogalma a történtekről, csakhogy szavakkal nem tudta jól kifejezni, ezért allegória
segítségével írta le. Az ember mindig allegóriát használ, mikor képtelen valamit rendesen
megfogalmazni. A jelképes ábrázolás pedig gyakran félrevezető tud lenni.
Egy biztos: beszélő kígyó nem volt, mivel Isten nem teremtett ilyesmit. És nem volt
semmiféle titokzatos alma sem, melyben elrejtezhetett a gonosznak tudása, mivelhogy Isten
nem teremtett gonoszt.
Valójában az történt, hogy az embernek voltak bizonyos elgondolásai önmagáról,
melyek távol álltak Istentől és távol álltak a számára teremtett világtól. Ezek az elképzelések
aztán rendre kiterebélyesedtek benne, s ezekből, az ő bensőjében, épített magának egy
különálló és láthatatlan világot. Álmok és ábrándok világát. Egy világot, amely már kezdett
hihetőbb lenni számára, mint az a másik, melyet Isten teremtett. Hogy haragvó angyal űzte ki
lángpallosával az embert a Paradicsomkertből, az csak mese volt, amit lelki szükségből, a
maga igazolására talált ki. Az ember saját akaratából került ki onnan. Ha az allegóriák útját
akarjuk járni, azt mondhatjuk: Isten világából az első emberi találmány, egy sokfokú létra
segítségével került ki, melyet a maga világában együtt kalapált össze embertársaival,
álmokból és ábrándokból. Kikerült hát a hajdani Édenből, és a visszavezető utat azóta sem
képes megtalálni.
Káin és Ábel álmodta a föld színére az első versengést, és ez a verseny irigységet,
gyűlölködést és gyilkosságot szült. És attól az időtől fogva az ember nem tudta jónak és
szépnek látni a világot. Gonosznak és veszélyesnek látta. És minél inkább elhitte, hogy gonosz
és veszélyes, annál veszélyesebb és gonoszabb lett körülötte a világ. Azután, az idő múltával,
már képtelen volt meglátni Isten alkotását. Csak a maga világát látta, amely telve volt
gyűlölettel és szenvedéssel, igazságtalansággal, betegséggel és mindannak a hiányával, amire
pedig oly nagyon vágyott. Reménytelennek tűnő lelkiállapotában fegyvereket talált fel,
amelyek egyre hatékonyabban tudtak ölni. Betegségeket, melyek meg tudták hosszabbítani a
szenvedést. Oltalmazó pajzsokat talált ki a maga kiagyalta fegyverek ellenében és
gyógyszereket a maga előidézte betegségek kezelésére, és az ember ezt a gonosz tudást
továbbadta, nemzedékről nemzedékre. Minden nemzedék hozzátett valamit ehhez a
"tudományhoz", mígnem abból a gonosznak olyan hatalmas és olyan bonyolult birodalma
alakult ki — körbezárva az emberiséget minden irányból — , hogy a nagyon is létező Isten
már nem látszott többnek, mint álomnak, távoli és valószínűtlen álomnak.
Csak valahol az ember lelkének legmélyén volt még egy gyönge kis pislákoló fény. Mint
távoli emléke valami tisztának, valami magasztosnak, valami szépnek. Valami szomorú
vágyódás az elvesztett Éden után, tétova reménye a rég elfeledett, meleg és tiszta fény
visszatértének. A fénynek, amelyben úgy láthatná a dolgokat, amilyenek azok valójában, és
nem kéne tapogatózva keresgéljen a sötét homályában, hogy megragadjon valamit, ami nem is
létezik.
Itt és amott, jéghideg téli éjszakákon nehány ember fáklyákat gyújtott és a csillagvilágos
szabad ég alatt fenyőfákhoz kötözte azokat, figyelve a feltörő lángokat. És azokból a
lángokból ábránd született, új vágyálom. Kevéske remény volt rá, hogy ez az álom valósággá
váljon, mégis sokat jelentett, csak rágondolni is. Az emberek kezdték ezt az álmot
megünnepelni. A sötétségen aratott győzelem vágyálmát. A meleg felülkerekedését a hideg
fölött. A tavasz diadalát a tél fölött. És nemcsak a természet önmagán vett győzelmét, hanem
az ember diadalát is, amit a maga szívén belül vívott ki, abban a kegyetlen és sötét világban,
amit maga-magának fölépített. Ez volt valójában karácsony kibimbózása.
Isten könyörületet érzett az ember iránt, aki elveszett a maga gyűlöletre és rútságra
épített világában és képtelen volt visszatalálni abba a világba, amit Ő teremtett számára. Isten
azért elhatározta, hogy küld az embernek valami nyomravezető jelet. Olyan üzenetet, amit
megérthet. Jelet, amit követhet. Jelzést, ami visszavezetheti őt a jóság és szépség világába.
Az üzenetet Jézus hozta el, vagyis a Messiás, vagy amilyen emberi néven csak nevezni
akarod Isten hírnökét, akit küldött az embereknek, ember képében. Innentől fogva már
ismerheted jól a történetet. A kisded Jézus megérkezését a földre Isten új gondolatának fényes
csillaga hirdette meg, és a Gondviselés angyalai, akik eljöttek a csöndes pusztába az egyszerű
pásztorokhoz.
Hogy miért éppen a pásztorokhoz jött az üzenet? Mert ők a természet ölén éltek, Isten
teremtett világában. A pusztában, ahol több idejük volt gondolkodni, mint azoknak, akiket
városok kőfalai közé zárva lefoglalt a maguk alakította földi élet sok hiábavaló küzdelme.
"NAGY ÖRÖM JÓ HÍRÉT HOZZUK NÉKTEK! — mondták Isten angyalai a
pásztoroknak. A pásztorok pedig fölnéztek az égre, látták odafönn ragyogni az új csillagot és
megérezték az üzenet jelentését. Tudták, hogy azon az éjszakán fölöttébb nagy valaki
született. Valaki, akinek küldetése a világ megmentése kell legyen. A pásztorok,
izgatottságukban és örömükben, megjövendölt Üdvözítőjüknek a legpompásabb nevet adták,
ami csak szegényes szókincsükből futotta: "ÚJSZÜLÖTT KIRÁLY" -nak nevezték Őt.
Nehányan, bölcsek, ugyancsak fölismerték a csillagot és beszámoltak róla
uralkodójuknak. Elmagyarázták, hogy a különös csillag megjelenése jel, amely valakinek a
születését jelzi. Valakiét, aki minden eddigi uralkodónál nagyobb lesz a földön. Nevet is adtak
az ismeretlennek a maguk tudása szerint, mondván: Ő lesz a "KIRÁLYOK KIRÁLYA".
A karácsonyi történet további részleteit mindenki ismeri. A pásztorok követték a
csillagot és megtalálták a kisded Jézust egy jászolban. Megcsodálták Őt. A történetnek erre a
részére vonatkozólag írásos bizonyítékaink vannak. Nincs viszont bizonyítékunk sem a három
királyok és a bölcsek megjelenésére, sem az ajándékokra, amiket feltehetően hoztak. Úgy
2
tűnik, hogy ezekkel a részletekkel később kerekítette ki a történetet rajongó emberek túlfűtött
képzelete. Az egyetlen uralkodói tett, amiről tényleges bizonyítékunk van, a zsidók királyáé,
aki akkoriban a Római Birodalom vazallusa volt, és aki megparancsolta, hogy az ország
minden újszülött kisdedét meg kell ölni. Ebből is világosan kitűnik, hogy bár szóbeszéd tárgya
volt uralkodó politikai körökben, valójában senki sem tudta a helyet, ahol a KIRÁLYOK
KIRÁLYA megszületett. Senki emberfia, kivéve a pásztorokat.
József és Mária elmenekültek Egyiptomba és nyolc évig éltek ott száműzetésben. Majd,
amikor visszatértek a szülőföldjükre, félrevonult zárkózottságban élték az életüket, kerülve,
hogy a világ figyelmét kicsit is magukra vonják. A karácsonyi üzenet emléke azonban még
akkor is tovább élt. Az emberek még mindig suttogtak az Üdvözítőről, aki azon az éjszakán
megszületett nékik, és aki egy napon majd megszabadítja őket elnyomóiktól. Vágyaikban úgy
jelent meg ez az új Üdvözítő, mint egy új Sámson, vagy egy új Dávid, ki a rendíthetetlen
harcos erejével és rátermettségével jön majd, és kiverve az ellenséget felszabadítja az országot
a római iga alól. Később aztán, mikor Jézust szemtől szembe láthatták és megtudták, hogy Ő
azért jött, hogy békességet hozzon a földre, nem pedig háborúságot, tanácstalanok és
csalódottak voltak.
A tömegek nem akarták Őt azzal az Üdvözítővel azonosítani, akiről a próféták
beszéltek. Azok, akik látták Őt beteget gyógyítani, varázslónak mondták, azok pedig, akik
hallották szólni, Keresztelő Jánosnak vagy valami hajdani prófétának gondolták. Csak igenigen
kevesek voltak, akik felismerték benne azt, aki Ő valójában volt.
Az egyházi vezetők szembefordultak vele, mert az Ő tanításai ellentmondásban voltak
vallásuk elfogadott tantételeivel. A társadalom politikai vezetői ellene fordultak, mert Ő
elvetette a lázadás kirobbantásának gondolatát. Végül megölték, mert Ő nem az volt, akit
vártak.
Megölték Jézust, az embert, testében, de a Megváltót, az isteni üzenetet, melyet Jézus
hozott, mégsem tudták megölni. Itt maradt az üzenet, bár csak nagyon kevesen értették meg és
kevesek tudtak róla. Ezeket a keveseket hívták apostoloknak és tanítványoknak, akik
szétszéledtek a világban és kezdték magyarázni az örömhírt a népeknek, mindnek a maga
nyelvén. De csak az egyszerű emberek értették meg, a tanulatlan, természettel együtt élő
emberek. A többiek, akik városokban laktak és álbölcsességek elméleteihez kötötték magukat,
az üzenetben próbáltak olyan bonyolult valamit találni, ami egyszerűen nem volt benne.
Az új vallás, amely Jézus élete és tanításai nyomán felépült, a kereszténység nevet
kapta, és követői a szegények és elnyomottak voltak. Ez szította föl Rómában a zendülést,
mely a birodalom összeomlásához vezetett. Ez szolgált alapul új birodalmak építéséhez.
Ahogy az idő múlt, tanult emberek, akik a tanítást mégsem értették egészen, Jézus emlékezete
nyomán felállítottak egy teljes, új tantétel-gyűjteményt. Az évszázadok során ezer és ezer
embert sanyargattak, kínoztak és öltek meg Jézus nevében, úgymond "a kereszténység javára".
A Jézus nevével alapított új egyház nem értette meg az örömhírt sem. Az ember túlságosan
mélyre süllyedt a maga téveszméinek tengerében, és ezek a téveszmék idővel a világot egyreegyre
rútabbá tették. A zavaros eszméken kitenyészett a gyűlölet, és a gyűlölettől elburjánzott
a csúfság. Ezek a téveszmék egyre több betegséget, egyre több nyomort, egyre több bűnt
eredményeztek. A bűn, nyomorúság és betegség pedig a föld arcát megint tovább csúfította.
Az emberiség ördögi körbe keveredett. Alulról, az összezavart, emberalkotta elméletek
mélyéből csak nagy néha ragyogott föl egy gyönge kis fénysugár a világosságból, mit Jézus
hozott el közénk, hogy meglelhessük a visszavezető utat Isten igazi világába. Ezek a
feltünedező, egymástól távoli kicsi fények aztán, ha halványan is, de mégiscsak kirajzolták az
embercsinálta sötétségen átvezető ösvényt.
"SZERESD FELEBARÁTODAT S MÉG AKI ÁTKOZ, AZT IS ÁLDJAD!"
3
Csak kicsike fénysugár ez. Alig elegendő, hogy az emberiséget előbbre mozdítsa kétezer
éven át, bár nehány hüvelyknyit. Isten valódi üzenete eltemetődött sötét és bonyolult
elméletek, üres formaságok alá, az álműveltség kitaposott útja alá.
És bár az üzenet igen egyszerű, talán legtöbbünknek túlságosan is könnyen érthető,
mivel elménket hozzászoktattuk, hogy csak bonyolult feladatokkal foglalkozzon, az üzenetet
általában a gyermekek értik meg, amíg csak gyermekek maradnak. Mint ahogy, lelkük
mélyén, gyermekek voltak a pásztorok is.
Isten világa csodálatos, és csodálatos az ember is. Ez minden, amiről az üzenet szól.
Vedd le a színezett szemüveget, azt a hamis szemüveget, melyet az úgynevezett műveltség
rakott a szemed elé. A félelmek, kétségek, téves hiedelmek, tanok és szokások színezte
szemüveget. Vedd csak le, és mindjárt eléd tárul a világ, ahogy azt Isten megteremtette.
Amilyen az valójában.
Hányd le öntudatodról az ember-képzelte tudás ábrándját, a betegségek találmányát, a
szenvedés és gyűlölködés csinálmányát. Isten soha nem teremtett ilyeneket. Ezek csak az
ember maga alkotta világában fordulnak elő, ami nem az igazi világ. Ez csak a színezett
szemüveg világa.
Ám a karácsonyi üzenet legnagyobb titka ezeknél mélyebben rejtezik. A lét alapvető
törvényében. A szeretet törvényében.
Mint ahogy a természet világában minden, amit látunk vagy tapintunk nem egyéb, mint
a ható erő különféle formája, azonképpen a lélek világában az egyetlen létező elem a szeretet.
A világot szeretet hozta létre, szeretettel és a szeretet kedvéért. Így hát a szeretet az
egyetlen indíték, az egyedüli erő, ami képes előbbre vinni a világot. Mondhatnánk, a szeretet
hiánya olyan, mintha fény nélkül járnánk a köd homályában, melyben elvész az ösvény, mely
démoni árnyakat sejtet és ami a semmibe visz.
Ha van okunk, hogy a karácsonyfa gyertyáit meggyújtsuk, az csak az lehet, hogy
emlékeztessük magunkat a szeretet fontosságára az emberi létben. A szeretetre, ami ragyogó
fényként munkál a bennünket körülvevő sötétben, ahol ez a mi világunk telve van az ember
kitalálta rémek ijesztő árnyaival, melyek a gyűlölködés és a szenvedés egyazon tengelye körül
forognak. Ezek a karácsonyi fények kell emlékeztessenek bennünket, legalább egyszer az
évben, hogy nincs más kiút ebből a végzetes örvényből, mint a szeretet.
Ez a család, kedveseim, kicsi homokszem csak a világban. De ha ti fel tudjátok fogni a
karácsonyi örömhír valódi jelentését, és annak tanítását a magatok kis bűvkörében mind
elkezditek működtetni, úgy ez a kicsi homokszem ragyogni fog, mint gyertya a sötétben, és
segít majd másokat, hogy ők is megleljék a maguk útját.
A világ szép és jó. Csillagok, virágok, fák, kék egek és esős éjszakák, a mosoly
embertársunk arcán, a gondolat, mi örömöt és boldogságot fogan — mindez így együtt a világ.
Mikor az útját járjátok, emlékezzetek rá: nincs semmi egyéb körülöttetek, mint Isten, meg
amit belőle visszatükröztök. Ha olykor-olykor úgy érzitek, hogy sötét árnyak vesznek körül,
jusson eszetekbe, hogy csak a magatok árnyékát látjátok, és a sötétség abban nem egyéb, mint
a fény hiánya. Munkálkodjatok ezeken a magatokban rejlő sötét foltokon, és akkor
megszabadultok a gonoszság, a betegség, a szomorúság árnyától, és minden egyébtől, ami
megrémíthet. Legyen menedéktek a szeretet, és jobb lesz a világ, amelyben éltek.
Ez, szeretett gyermekeim és unokáim, az én nektek írt karácsonyi történetem.
Emlékezzetek rá, ha majd az éjszaka sötétje rátok szakad. Mikor majd úgy látjátok, hogy a
világ elmerül a ködben, és én többé már nem leszek itt, hogy kinyújtsam felétek a kezem.
Veletek leszek mindig ennek a karácsonynak az emlékezetében.